Illés László emlékére :: A honvédség kapuja

Tisztelt Gyászolók!

Most a búcsú perceiben emlékezzünk egy tevékeny és tartalmas, gondoktól és akadályoktól sem mentes, de ugyanakkor eredményekben gazdag életpályára. Engedjék meg, hogy tisztelettel és nagyrabecsüléssel felidézzem azt a 20. század nagyobb részét felölelő, kivételesen hosszú életpályát, aminek során Illés László részese volt az ország történelme és benne a haderő sorsfordító pillanatainak. Életútja nem szokványos és ezzel együtt példa a fiatalabb generációk számára.

Köztiszteletben álló tősgyökeres debreceni család idősebb gyermekeként 1932. április 26-án Debrecenben született. Szülei (Illés László és Szakál Margit) a nagy világgazdasági válság magyarországi hatásai miatt a fővárosban kerestek megélhetést, így az apa – tímár lévén – az újpesti Mauthner Bőrgyárban kapott munkát. Édesanyja csak a szülés okán ment vissza a debreceni nagyobb család közelébe. Ezért van az, hogy – bár debreceni születésű, de – mindig is újpesti, illetve a városegyesítés miatt budapesti származásúnak tekintette magát. Az Imre öccse születése után immáron négytagú család Újpesten egy szoba-konyhás komfort nélküli lakásban lakott. Az elemi iskolát az Attila, illetve a Toldi utcai intézményben végezte. Kiemelkedő tanulmányi eredményei miatt vették fel a Könyves Kálmán Gimnáziumba (akkori nevén Újpesti m. kir. Könyves Kálmán Állami Főgimnázium), ahol is keményen szembesült a származásából adódó hátrányokkal, illetve hátrányos megkülönböztetéssel, lévén, hogy a tanulók többsége vele ellentétben polgári származású volt. Ezekkel a körülményekkel ugyan megküzdött, de a háborús viszonyok miatti kemény próbatételeket nem kerülhette el. Édesapját több alkalommal hívták be a hadseregbe kiképzésre, de a legnagyobb megpróbáltatás a család számára a nélkülözés és a közeledő háború volt. Gyermekként élte át a bombázásokat, a légiriadókat, az óvóhelyre való menekülés érzését, a bombázások következményeinek látványát, a három szomszédos zsidó család tagjainak sárga csillaggal való megbélyegzését, elhurcolását és deportálását (és megtapasztalta, hogy közülük a háború után mindössze egy fő tért vissza az időközben lebombázott házba).

Az iskola vezetése 1944 nyarán úgy döntött, hogy akiknek szülei nem tudják megoldani gyermekeik vidéki rokonoknál való elhelyezését, azokat szervezett keretek között vidékre viszik a bombázások elől. Így került Nagynyíresre, Erdélybe (a mai Máramaros megyébe), ahol egy vasutas család fogadta be, és ezzel az éhezéstől is megmenekült. A front közeledtével viszont egyre sürgetőbb lett a visszatérés Budapestre, amihez a kolozsvári fegyvergyár evakuálását végző vasúti szerelvényt használták fel az ottani leventeoktatók és vasutasok. Októberben ezzel kezdődött hányattatása a Beregszász – Miskolc – Kassa – Igló – Auschwitz – München – Bécs – Hegyeshalom útvonalon. A vasúti szerelvény marhavagonjaiban éhezve-fázva, számtalan bombatámadást túlélve, a határról decemberben gyalog indulhattak vissza Budapest irányába. Gárdonyig jutottak, ahol is a tábori csendőrök besorozták őket egy leventeszázadba, és a századot Németország felé irányították. Menetelés a Szerecseny – Bucsu – Kőszeg – Sopron útvonalon, majd Fertőrákos szovjet csapatok általi elfoglalása jelentette a végállomást a leventeszázad számára, illetve aztán Kapuvár, ahonnan okmányok nélkül ugyan, de szabadon engedték a csapatot. Bánhidán a kocsit-lovat elvéve ugyan tőlük, de a hatóságok megengedték, hogy mindenki ahogy tud, úgy vergődjön haza. Így 1945 áprilisában ért véget az előző év októberében kezdődött vesszőfutás, megtalálta Budapesten édesanyját, akitől megtudta, hogy édesapja – aki végül nem kerülhette el a behívót – a Vérmezőn folyt harcokban elesett, nagybátyját a szovjet csapatok munkaszolgálatra elhurcolták.

Mindez, amit hallottak, egy 12-13 éves gyermek sorsrésze volt. Anyja és öccse – akik kibombázottként a Horthy Miklós (mai Bartók Béla) úton kaptak egy romos lakást – nagy örömmel találkozhatott a már elveszettnek hitt családtaggal. Egy nyári rövid debreceni – a rokonok építőiparában végzett – segédmunka alkalmat adott arra, hogy fizikailag valamennyire megerősödve folytathassa gimnáziumi tanulmányait. Az újpesti gimnázium hadikórházzá alakítása, majd lebombázása következtében a következő két tanévet a Krisztina körút és az Attila út találkozásánál lévő Petőfi Sándor Gimnáziumban végezte el. Az akkor 15 éves gyermek – látva édesanyja küszködését a két árva eltartásáért – meghozta a döntést, miszerint bár képességei és szorgalma arra predesztinálták, hogy a gimnáziumi tanulmányait fejezze be, inkább az Állami Fogműves szakirányú Iparos-tanuló Iskolát választotta, ahol a három év képzési időnél előbb, 2,5 év után, 1949-ben fogtechnikus segédlevelet szerzett, és a továbbiakban mesterénél, annak iparában dolgozott Újpesten.

A háború után újjászerveződő haderő tisztképzésre szóló felhívása alapján viszont úgy érezte, hogy megvalósíthatja gyerekkori álmát. Édesanyja tiltakozása ellenére jelentkezett a Magyar Honvédség állományába, és 1949. november 17-én – az akkori szabályok szerint – sorozott állományú katonaként vonult be Piliscsabára az esztergomi 7. gépesített hadosztály 8. gépkocsizó lövészezredéhez, ahol is az ezredközvetlen légvédelmi géppuskás századba osztották be. Saját megfogalmazása szerint „szorgalmas és állítólag jó katona” volt, mivel az 1950. évi díszszemle után őrvezetővé, néhány hónappal később tizedessé, majd szakaszvezetővé léptették elő. Beosztását tekintve előbb rajparancsnok helyettes, majd szakaszparancsnok helyettes lett...

…Minden valószínűség szerint a háborús légvédelmi tűzharcok alatti és utáni, gyermekként szerzett tapasztalatok mellett a sorkatonai szolgálat vezette arra az elhatározásra, hogy a Bem Légvédelmi Tüzér Tiszti Iskolára jelentkezzen, ahol a 85 mm-es ágyús ütegbe kapott beosztást. Az iskolán azonban az egyik volt századparancsnoka hívásának engedve átkerült az akkor megalakított géppuskás századba, ahol is kinevezték az első növendék szakasz parancsnokhelyettesének, és előléptették növendék őrmesterré. Erre és a közben zajló átszervezésekre tekintettel a századot 1950 novemberében Pécsre a Honvéd „Dózsa” Gyalogos Tiszti Iskolára helyezték át.

Erre az időre datálódik ismeretsége Oláh István akkori főhadnagy/századossal, később vezérezredesként vezérkari főnökkel, illetve hadseregtábornokként honvédelmi miniszterrel, aki az iskolán abban az időben század- majd zászlóaljparancsnokként szolgált, és ebbéli minőségében nagy hatással volt Illés László hallgatóra, aki már akkor megmutatta oroszlánkörmeit. Az iskolát az államvizsga tantárgyak (úgymint politikai kiképzés, harcászati kiképzés, lövéstan, anyagismeret, tereptan, szolgálati szabályzat, testnevelés, illetve módszertan) mindegyikéből kiváló, a záróvizsga tárgyát nem képező 15 tantárgyból úgyszintén egytől-egyik kiváló eredménnyel abszolválta, bizonyítja ezt az iskolaparancsnok Moór Ferenc ezredes és Csikor Kálmán alezredes kiképzési osztályvezető által 1951. szeptember 16-án aláírt bizonyítvány, aminek tanúsága szerint Illés László hallgató a Honvéd „Dózsa” Gyalogos Tiszti Iskolát az I. fokozat szerint (értsd kiválóan) elvégezte és alhadnagyi rendfokozatba előlépett. Ezt a szokását, miszerint iskoláit kiválóan végzi, a további katonai pályáján is megtartotta, ami mindenképpen kivételes képességeire utal.

Tiszti pályafutását az akkor már Magyar Néphadseregben Veszprém-Jutason géppuskás századparancsnokként kezdte a 9. lövészhadosztály 38. lövészezredének egyik zászlóaljánál. A hadosztálytörzs Keszthelyre, az ezred Tapolcára való diszlokálása után Tapolca-Diszelben folytatta szolgálatát. Az 1952 nyári miniszteri szemlén századával kiváló értékelést kapott, aminek eredményeként a honvédelmi miniszter egyhetes balatonkenesei üdülésen látta vendégül. Időközben – mint kiválóan végzett tisztet – 1952. március 7-én előléptették hadnaggyá. A következő év őszén régi vágya teljesült azzal, hogy visszakerült szeretett fegyverneméhez, mivel a kiskunfélegyházi lövészhadosztály szegedi 17. lövészezredének légvédelmi ütegéhez helyezték át, ahonnan egy év múltán – saját kérésére – a kaposvári lövészhadosztály 29. gépesített lövészezredének ugyancsak légvédelmi ütegéhez került Nagykanizsára. Itteni szolgálata alatt, 1956. március 7-én léptették elő főhadnaggyá.

A haderő lépcsőzetes csökkentése után az 1957. évi ismételt újjászervezés során a kaposvári (akkor már 9.) lövészhadosztály nagykanizsai 14. lövészezredében kapott fegyvernemi beosztást, az ezrediskola légvédelmi szakaszparancsnoka lett, amit 1960 őszéig látott el, amikor is beiskolázták a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia légvédelmi tagozatára. Már az ottani tanulmányai alatt – 1961. január 15-én – lett százados. Az akadémián saját szavai szerint „nagyon igényes és szorgalmas osztálytársaim voltak, akik mellett nem engedhettem meg magamnak, hogy – mint az osztály tanulmányi felelőse – ne én járjak az élen”. Olyannyira az élen járt, hogy négyéves akadémiai tanulmányait kiválóan (aranyéremmel) fejezte be. Magasabb képesítésű légvédelmi tüzér tiszt képesítést kapott, egyetemi oklevelének (az akadémia akkor már a magyar felsőoktatás egyetemi rangú intézményének számított), illetve aranyérmes minősítésének értékéről csak annyit, hogy a légvédelmi tüzér fegyvernem történetében rajta kívül mindössze négy tiszt mondhatta el ezt magáról. Zubbonyán joggal hordhatta büszkén a Katonai és Politikai Kiképzésben Kiváló kitüntető jelvényt. Szerény kutatásaim szerint a hazai katonai felsőoktatás háború utáni mára fél évszázados történetében a csapatlégvédelmi tüzér és rakétatüzér tisztek közül tiszti alapképzésben mintegy 15, akadémiai-egyetemi szintű képzésben kb. 25 fő mondhatta-mondhatja magát ilyen kitüntető jelvény birtokosának. Az akadémia elvégzésével végleg elkötelezte magát a szárazföldi csapatok légvédelmi tüzér fegyverneme mellett, ezzel együtt megkezdte szolgálatának azt az időszakát, amikor önálló fegyvernemi katonai szervezet parancsnoka volt.

Az akadémia után 1964. augusztus 1-jével nevezték ki a zalaegerszegi 8. gépkocsizó lövészhadosztály 14. légvédelmi tüzérosztályának parancsnokává, Lentibe, ahol rögtön nehéz feladattal szembesült. Mivel az osztályt mintegy nyolc hónappal azelőtt helyezték át Szentesről Lentibe, nem csak az állomány hangulata, hanem hozzáállása, emellett a technika állapota és megóvásának körülményei is nagyon rosszak voltak. Ezen csak éjt nappallá tevő munkával sikerült változtatni, aminek eredményét ugyanakkor mutatja, hogy már az 1965. évi miniszteri szemlén sikerült jó eredményt elérni, amit 1967-ben megismételtek. Eközben 1965. április 4-én soron kívül őrnaggyá léptették elő. Az osztályt 1968 végén ezreddé fejlesztették, őt kinevezték az ezred parancsnokává, kinevezésével egyidejűleg ismét csak soron kívül, október 28-i hatállyal előléptették alezredessé. Ebből a beosztásból került – saját kérésére – 1970-ben a keszthelyi 7. önálló könnyű légvédelmi tüzérezredhez a parancsnok helyettesének.

Ehhez a katonai szervezethez fűződik katonai pályájának talán legnehezebb, egyben valószínűleg legszebb, de mindenképpen alkotó korszaka. Első évei a Lentiben megszokott rendben zajlottak (gyakorlatok, éleslövészetek minden évben), majd 1974. május 1-jén kinevezték az ezred parancsnokának. Ekkor kezdődtek az előkészületek a fegyvernem korszerűsítésére, a légvédelmi rakétatechnika hadrendbe állítására, amiben nagy feladatok vártak úgy az ezredre, mint személy szerint annak parancsnokára. Már 1974-ben fiatal tiszteket küldött a Leningrádi Légvédelmi Rakétatüzérségi Parancsnoki Felsőoktatási Tanintézetbe, majd 1975-ben maga is iskolapadba ült a reaktív légvédelmi tüzérség eszközeinek, valamint azok alkalmazási elveinek elsajátítása céljából. A Szárazföldi Csapatok M. I. Kalinyin Tüzérségi Katonai Akadémiája Csapatlégvédelmi Filiáléján, Kijevben a februártól júniusig tartó tanfolyamon bajtársaival együtt szerezte meg a szükséges ismereteket, és a szintén kijevi légvédelmi rakétatüzérségi hadmérnöki felsőoktatási tanintézetben végzett pályakezdő tisztekkel együtt tért haza a légvédelmi rakétatechnika rendszerbe állítása céljából. A folyamat az 1976-ban a Szovjetunió állami lőterén a csapatlégvédelmi tüzérség történetében először végrehajtott kiváló értékelésű éleslövészettel egybekötött harcászati gyakorlattal zárult. Egy évvel később, 1977. április 4-én előléptették ezredessé, 1978-ban vezetésével az ezred – további két légvédelmi rakétaüteggel való fejlesztés után – megismételte ezt a teljesítményt.

Nagyot kellett azonban csalatkoznia, amikor azt gondolta, hogy ezek után úgymond a „békés” kiképzés időszaka következik, mert 1981-ben újabb tűzkeresztség következett, a közepes hatótávolságú légvédelmi rakétatüzérségi rendszerre való átfegyverzés, ezzel együtt pedig a kalocsai rakétaezred felállításában, illetve a győri és a nagykanizsai rakétaezredek megerősítésében való közreműködés. Ennek nyitányaként újra az iskolapadba ült, ezúttal a kijevi A. M. Vaszilevszkij, a Szovjetunió marsallja Csapatlégvédelmi Katonai Akadémián, parancsnoki-törzskari szakon. A júniustól novemberig tartó tanfolyam után karácsonykor az új technika átvétele, majd az immár „szokásos” menetrend. Hazai felkészülés után 1983-ban újra Asuluk, nagytávolságú vasúti szállítás négy katonavonattal, majd kiváló értékelésű éleslövészettel zárt harcászati gyakorlat. Katonai pályafutásának utolsó jelentősebb állomása a DUNA-85 gyakorlat volt, ahol jelenthette, illetve bemutathatta az ezred képességeit a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői akkori főparancsnokának, V. G. Kulikovnak, a Szovjetunió marsalljának, aki elismerően nyilatkozott az ezred teljesítményéről (nevezett tábornagy nem éppen megértő attitűdjéről, sokkal inkább kíméletlen követelménytámasztásáról volt ismert).

Katonai pályáját a hivatásos szolgálat akkori felső korhatárának elérésével, több mint negyven év szolgálat után fejezte be. A honvédelmi miniszter 1987. augusztus 1-jén nyugállományba helyezte, egyidejűleg a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Vörös Csillag érdemrenddel tüntette ki.

Négy évtizedes parancsnoki pályafutása alatt a csapatlégvédelem olyan legendái közé emelkedett, mint – a teljesség igénye nélkül – Kérészi István, Gabula János, Brenner Zoltán, Csorba András, Domján Gyula, Sárközi István és Urbán János, Újfalusi Gyula vagy Paróczy Ottó. Velük és más pályatársaival mindig bajtársias viszonyt ápolt. Amellett, hogy állandóan képezte magát – amire a korábbiakban már utaltam – mindig gondja volt a fiatalabb tiszti generációk nevelésére, a legtehetségesebbek kiválasztására, iskolázására. Számos kiváló tiszt, főtiszt és tábornok vallhatja és vallja tanítómesterének.

A keszthelyi légvédelmi tüzér-, illetve rakétaezred parancsnokaként az alaprendeltetésből adódó feladatok mellett természetesen nem menekülhetett az úgynevezett „béke” feladatoktól sem. Ezek sorában először is a laktanya korszerűsítését, tovább építését említem, aminek egy aspektusára szeretném csak ráirányítani a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy a laktanya fejlesztésében számára fontos volt az, hogy a sorozott állomány számára is emberséges szolgálati és életfeltételeket teremtsen (jó példája ennek a laktanya gázzal való ellátása, valamint a fűtési rendszer ehhez kapcsolódó rekonstrukciója). Helyőrségparancsnokként nem feledkezett meg a Helyőrségi Klub (későbbi nevén Művelődési Otthon) felújításáról sem, ezzel is hozzájárulva a hivatásos állomány kulturális igényeinek kielégítéséhez. Szívügye volt az úgynevezett „hétvégi pihenő”, vagyis az a vízparti terület, aminek gondos gazdaként való fejlesztésével Balaton-parti pihenési lehetőséget tudott biztosítani saját, illetve más helyőrségek állománya (és azok családjai) számára. Ez az objektum egyben sportolási lehetőséget is jelentett, amivel személy szerint ő maga is élt, szívesen állt a röplabdacsaták résztvevői közé. Támogatta az alakulat sportegyesületét, oroszlánrésze volt a vitorlázó szakosztály megalapításában, a vízimentők támogatásában, a működési feltételek megteremtésében. Ebben nagy segítséget kapott neves pályatársától Szűcs Ferenc tábornoktól, akit csak azért nevesítek, hogy jelezzem: a helyőrség és az alakulat érdekében szívesen mozgósította kapcsolatrendszerét.

Az ilyen „béke” feladatok között könyveljük el például az árvízi védekezést vagy az akkor rendszeres díszszemléket, amik mindegyikéből kijutott neki. Az előbbieket érthető módon a „nemszeretem”, míg az utóbbiakat a kitüntető feladatok közé szokták sorolni. Két alkalommal a díszszemléken a légvédelmi rakétatüzér díszezred parancsnoki beosztásával tisztelték meg elöljárói.

Engedjenek meg nekem egy személyes kitérőt. Pályakezdőként volt szerencsém az általa parancsnokolt ezrednél szolgálni. Akkor már legenda volt. Fiatal tisztként láttuk lényeglátását, összeszedettségét, katonai-szakmai hozzáértését. Csodáltuk tenyérnyi keményfedelű piros noteszével a kezében megtartott eligazításait, tiszti gyűléseit (bár azt nem nagyon értettük, hogy minek neki a notesz, hiszen nem nagyon használta…). Azt is tudtuk, hogy a figyelme a szolgálati feladatokon kívül kiterjed az ún. szociális ügyekre (az akkori viszonyok között ezek óvodai, iskolai, lakhatási, házastársak munkahelyével összefüggő ügyeket is jelentettek). Most már azt is tudjuk, hogy az efféle feladatok megoldásához olyan kapcsolatrendszer volt szükséges, aminek a város intézményeivel és azok vezetőivel való kiépítésében, működtetésében ő különösen eredményes volt. A várossal való együttműködésének minőségét és nagyságrendjét leginkább talán a városi gázellátás kiépítése során a Magyar Néphadsereg, továbbá az ezred által nyújtott segítség és hozzájárulás, illetve annak kieszközlése jellemzi.

Természetesen nem volt szent, még csak tévedhetetlen sem volt. Biztosan hozott hibás döntéseket, ugyanakkor cselekedeteit, döntéseit mindenkor a jó szándék, a jobbítani akarás, az alkotás vágya vezérelte. Ezt beosztottjai sem vonták kétségbe, megbecsülésüket – a Szolgálati Szabályzatnak ugyan nem megfelelő, de maguk között – igazgatóként való emlegetése is jelzi. De talán még ennél is találóbb, hogy sokan gondolták úgy, hogy – elhíresült szavajárására rímelve – „idesapánk” is volt.

Illés László ezredes legenda mivoltát számos további tétellel tudnám igazolni, de ettől most eltekintenék. Négy évtizedes katonai pályáját sem tisztem megítélni. Inkább arról szólnék, hogy elöljárói – akiknek hatásköre és feladata volt azt minősíteni – hogyan értékelték. Számos dicsérete mellett rendelkezik a Honvédelmi Érdemérem 10, a Szolgálati Érdemérem 10, 15, 20, 25, 30 és 35 év utáni fokozatával. Ugyancsak tulajdonosa a Haza Szolgálatáért Érdemérem bronz, ezüst, illetve arany fokozatának. Példamutató szolgálati érdemeit a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1981-ben a Kiváló Szolgálatért érdemrenddel, 50. születésnapján a honvédelmi miniszter díszszablyával, majd az 1985. évi díszszemle után ugyancsak a honvédelmi miniszter Kossuth karddal ismerte el. A laktanyán kívüli tevékenységét a Magyar Honvédelmi Szövetség főtitkára 1984-ben a Kiváló Munkáért kitüntetés arany fokozatával becsülte meg…

Keszthely, 2022. január 5.