A pályára irányítás fontos feladatod. Téged ki biztatott?

Közbiztonsági osztályba jártam, mindig is szerettem sportolni; fociztam és kosárlabdáztam. Végzős korunkban jöttek hozzánk toborzó katonák, viszont akkoriban inkább rendőrként képzeltem el magam. Nem járőr szerettem volna lenni, nagyobb kihívásra vágytam: egy speciális egységre, ez volt a Neutron kommandó. Nem a fegyverek vonzottak, bár azóta komolyabban is foglalkoztam velük. 1999-ben érettségiztem, akkor még nem volt szerződéses katonai szolgálat. A toborzók végül meggyőztek, így katonának is jelentkeztem. Felvettek mindkét helyre, de a honvédség lett szimpatikusabb. Bár az első terület ahová jelentkeztem, oda túl alacsony voltam.

Hol kezdted meg a katonai szolgálatodat?

Lövész szerettem volna lenni, de abban az évben az a szak éppen betelt, így azt javasolták, hogy legyek tüzér.

Hogy tetszett a tüzér szak?

A tüzér a frontvonal mögött van, jó eséllyel sosem találkozik ellenséggel. Akkoriban nem ilyen feladatkörben képzeltem el magam, ennél szenvedélyesebb voltam. Később Medinára kerültem ott bontakozott ki az igazi karrierem. Ezen a településen manapság is üzemel radarbázis, ott kezdtem szakasztiszthelyettesként, őrmesteri rendfokozatban. 

A radarkezelés érdekesebb, mint a tüzérség?

Nagyon fontos terület, de én ennél izgalmasabb kihívásokra vágytam. Jött is a nagy lehetőség, amikor Koltai Arnold őrnagy hazatért az amerikai Ranger képzésről, és 2002-ben elindította a Skorpió Túlélő Tanfolyamot. Ez hatalmas dolog volt, hiszen egy teljesen új szemléletet hozott a honvédségbe. Közreműködésével olyan tanfolyamok indultak, ahol az eddigieknél modernebb katonai képességeket sajátíthatott el az ember. A Skorpió tematikája a SERE képzéshez (Survival, Evasion, Resistance, Extraction azaz a Túlélés, Elkerülés, Ellenállás, Kiemelés) volt hasonló.  Az volt a lényege, hogy ellenséges területen fogságba kerülsz, ahol túl kell élned.  Óriási hatással volt rám, keménnyé formáltak Koltai őrnagy úr szigorú módszerei. Ő már akkor bevezette az alvás- és ételmegvonást, hiszen Amerikában ez már bevált gyakorlat volt. Gondolj csak bele: teljesen más éhesen és fáradtan koncentrálni, és tenni a dolgodat – egy számodra ismeretlen területen, elszakítva a bajtársaidtól, igazi kihívás volt számomra. A záróvizsgán úgy kellett boldogulnunk a természetben, hogy közben keresnek minket – felderítő helikopterekkel, járőrkutyákkal. Meg kellett tanulnunk rejtőzködni és élelmet szerezni magunknak.  A 30-40 jelentkezőből mindössze heten végeztünk, ekkor 21 voltam. A tanfolyam után rátaláltam arra a területre a Magyar Honvédségen belül, amely igazán érdekel engem. Így 2004-ben Medináról átkerültem a szolnoki Bercsényi László Felderítő Zászlóaljhoz.

Tehát, teljesült a vágyad!

Igen, és nagyon jó alapokat kaptam a Skorpión. Terepgyakorlat, tájékozódás, járőrözés…ennek köszönhetően szinte rögtön kijutottam Afganisztánba.

Nem érezted korainak a missziót?

Egy katona máshol nem tudja kipróbálni magát. Itthon felkészülünk, külföldön pedig használjuk a megszerzett tudást. Fontosak a gyakorlatok, de igazán, egy missziós területen élesben tudod meg, mire vagy képes. Együtt kell működni a társaiddal, távol a családtól. Jól éreztem magam kint. Hozzáteszem, azt mondják: mindig annak nehezebb, aki itthon marad. A párommal ezt nem beszéltem meg rendesen, ezt azóta is gyakran megkapom. Csak felhívtam, és közöltem vele, hogy megyek Afganisztánba. Úgy éreztem, hogy felkészülten lettem egy elhivatott csapat tagja.

Mentálisan felkészültél?

Nem mondom, hogy nem féltem, de tudtam, hogy a drillek, azaz a betanult reagálási sémák ott vannak az izommemóriámban. Egy idő után éles helyzetben is tudja az ember, hogy melyik mozdulat után mi jön. Sokszor nincs idő gondolkodni, sőt célozni sem. Ezerszer be kell gyakorolni a mozdulatot, utána már visz tovább az izom. Egy támadás alkalmával tudnod kell biztonságosan használni a fegyveredet, miközben figyeled a környezetet is. Ahogyan külföldi kollégáink, úgy mi is mindenre felkészültünk.

Több misszióban is voltál?

2011-ben és ’13-ban is visszatértem Afganisztánba. Egyre magabiztosabb lettem, már a különleges műveleti csoport tagjaként utaztam ki. Több kitüntetést is kaptam, de amire a legbüszkébb vagyok, az a Combat Infantry Badge amerikai kitüntetés. Ezt tűzharcban tanúsított helytállásért adják, az államokban hagyják jóvá. Feladataink közé tartozott a helyi fegyveres erők mentorálása az amerikai csoporttal közösen, lövészetet és harceljárásokat oktattunk nekik. Mind együtt éltünk a helyi rendőrségi bázison. Emlékszem, egyszer hajnalban megtámadtak minket.

Mégis hogyan lehet egy ilyen helyzetre reagálni?

Korábban megkaptuk a bázis térképét, és előre felkészültünk, az amerikai társainkkal közösen kidolgoztuk a táborvédelmi tervet. Minden egyes csoporttag pontosan ismerte a feladatát egy esetleges támadás esetén. Amikor ez történt, akkor sem estünk pánikba, így mindenki épségben hazatérhetett.

Fel tudtad ezt dolgozni?

A támadás a misszió második hónapjában történt, tehát még 4 hátra volt. Dolgoztunk tovább, nem volt arra időnk, hogy a múlton rágódjunk és leengedjünk. Nagyon jó csapat voltunk, egymás pszichológusai, szerintem segítettük egymást a problémák feldolgozásban. Afganisztán mindig is veszélyes volt, nagyjából tudtuk, mit vállalunk. NATO tagként vannak bizonyos kötelezettségeink, ilyen a missziós szerepvállalás is.

És a család?

A nejem okos nő, és mindig megértő volt. A harmadik missziómat már édesapaként vállaltam. Az első és a második misszióm között viszont eltelt öt év, ez azért alakult így, mert engedtem a páromnak. Éreztem, hogy nagyon sok áldozatot hozott értem. Budapestre költöztünk: én díszelgő lettem, és ő is talált magának munkát építészmérnökként. 

Elnézést, hogy szóba hozom: díszelgőként nem számítottál alacsonynak?

Köszönöm a kérdést… (mosolyog). 173 cm vagyok, akkor ez a magasság jónak számított. Általában vezényeltem, így nem kellett összemérnem magam a többiekkel, zászlófelvonásnál viszont az utolsó sort erősítettem. Díszelgőként is fontos a koncentráció és a precizitás, de teljesen más jellegűek a feladatok.  Különböző állami, protokolláris rendezvények, temetések, napjában akár több is.  Közben elvégeztem egy angol nyelvtanfolyamot. Aztán újra kiképzésen találtam magam, a rohamlövész képzésen. Ezt is Koltai Arnold őrnagy úr szervezte, aki ismét új tapasztalatokkal jött haza Amerikából. Magamtól nem jutott volna eszembe, de a századparancsnokom szerette volna, ha elvégzem. Akkor még bármelyik alakulattól lehetett jelentkezni, ma már a különleges egységek képzéséhez tartozik. Ez ismét egy megmérettetés volt, ahol feszegethettem a határaimat. Megtudtam, hogy Őrnagy úr vezetésével Nemzetközi Különleges Műveleti Részleg alakul, és a fejembe vettem, hogy jelentkezek.  A nyugodt, budapesti életünk után így ismét Szolnokon kötöttem ki. Fegyveres specialista lettem, mert volt ilyen végzettségem is. Akkoriban az ún. „MTT”, vagyis a Mobil Training Team járta az olyan országokat, ahol különleges műveleti képességet alakítottak ki. Abban az évben készítették fel a hazaiakat az amerikai és magyar kiképzők. Akkor kaptam meg én is a különleges műveleti képességet, az alaptanfolyam elvégzésével. A kislányom 2012-ben született, tehát amikor visszatértem Afganisztánból, már egyéves volt. Úgy döntöttem, én leszek vele otthon, hogy bepótoljuk az eltelt időt. Felújítottuk a nagyszülői házat Szekszárd mellett. Csak a kislányommal foglalkoztam, még baba-mama klubba is jártunk! Eleinte kicsit furcsán néztek rám a hölgyek… A babázás után Szolnokon újabb misszió várt volna, de ezt már nem akartam. Az nem fair a többiekkel szemben, ha nem vállalsz külszolgálatot, de foglalod a beosztást. Így jött a katonai igazgatás Szekszárdon, de mivel kis iroda vagyunk, így a toborzásba is bekapcsolódom. A csoportos tájékoztatókat kifejezetten szeretem. Volt már olyan is, aki Szolnokra akart kerülni, és elmondtam, hogy mire számíthat. A hétvégi rendezvényekre is szívesen megyek, főleg nyáron, amikor sűrűbb a program.  

Ez gondolom semmi ahhoz képest, hogy korábban mennyit voltál távol.

Úgy érzem, már a család, a három gyerekem a legfontosabb. A feleségem is azt mondta anno, „ha kijátszottad magad, jó lenne már kicsit itthon lenni”. A tájékoztatásnál mindig elmondom, hogy nem csak harcoló katonákat keresünk, és nem is mindenki alkalmas erre. Persze a hazát meg kell védeni! Jelenleg toborzóként veszek részt ebben, de úgy érzem, több van még bennem, és nem zárkózóm el a későbbiekben a külszolgálattól sem. Persze a gyerekeknek most van egy megszokott ritmusuk, és nem szeretnék tőlük távol lenni. Huszonhárom év van mögöttem – de nem biztos, hogy a jelenlegi munkámban teljesedek ki. Szerintem várhatnak még rám izgalmas dolgok.

Fotó: National Geographic és archív